A vízügy MAI hivatalos jelentése szerint 39 ezer ha szántó van víz alatt,  és 75 ezer ha összesen.

 

Az előző, pénteki (19.) jelentésben 32 ezer ha szántó, és 60 ezer ha összes elöntésről írtak.

 

Kérdés, hogy mennyi ez a víz, s mennyi a terület?

 

Ha közelről nézzük, soknak látszik. Csakhogy feljebb kell emelni a tekintetünket, hogy jobban lássunk. A 39 ezer hektár szántó, az kevesebb, mint 1 %-a a szántott területeknek. (Az országterület 47 %-a, összesen 4,4 millió hektár szántó van. Nyilván ez nagyobbrészt a síkvidéki területeinket érinti.)

 

Ennek 1 %-a került most víz alá, az elmúlt ötven évben nyolcszor érte el a 3 %-ot, s a valaha tapasztalt legnagyobb elöntés sem érte el a szántóterületek 7 %-át (1999-ben felfelé kerekítve 300 ezer hektár volt belvíz alatt).

 

Megjegyzendő, hogy az 1 %-nál azért nagyobb az érintettség, mert át vannak ázva a talajok, eltűnik a 3 fázisú zóna, stb. De ez a lényeget nem érinti: az aszály 100 %-on hat, legalábbis az alföldi területek egészén – és ennek nagy részét foglalják el a szántók, még azt is, ahol víznek kellene lennie. Ahogy elmondom az előadásaimban: ezeken a területeken nem belvízveszély van, hanem szántóveszély. Hiszen az adatok mutatják, hogy a vízből kevés van. Ez a kevés víz, időnként, amikor egy kicsit kevésbé van kevés belőle, néhány százaléknyira zavarja a szántót. Tehát szántóból van sok. Legalábbis ott is az van, ahol nem annak kéne lennie. Hanem víznek. Azaz tónak, nádasnak, gyepnek, erdőnek, csupa hasznos és még pénzbevételt is hozó területnek, amik ráadásul még fel is tudják venni a viszonylagos többletvizet.

 

Nem a belvíz okozza tehát a rengeteg kárt, hanem a helytelen területhasználat, a káros művelési mód és gyakorlat – de ez duplán: egyszer télen, aztán nyáron végig.

 

Ugyanis a víznek lenne helye a vízháztartási mérlegben, és lenne helye a tájban is. Hanem a modernkori tájhasználatban nincsen helye.(A domborzati térkép és a táj működésének bemutatására most csak hivatkozom e honlapra, most menjünk tovább a belvizet létrehozó értékrend irányába.)

 

Abban a rendszerben, ahol csak a szántó az érték, csak az a „művelt”. Jó lenne a szakemberek műveltségét kiterjeszteni az egyéb művelési ágakra is. Ugyanis az összes többi művelési mód bírja vagy szereti a vizet, legalábbis az itt jelentkező kis relatív többletvizet. Ráadásul a szántók vízellátását is az tudná biztosítani, ha a szántók között mozaikos víztartó tájak lennének, sőt fordítva: a víztartó tájak között csak az igazán megfelelő térszíneket művelnénk szántóként. Ha táji szinten/léptékben pótolnánk a vizet, akkor megszűnne a vízhiány, vagyis szükségtelenné válna a szántók öntözése – amit ugyanúgy nem sikerült érdemben megoldani, mint a belvíz kérdését.

 

Pedig a harc folyik, pénzek és gépek számolatlanul a fronton. Ahogy a pénz folyik, úgy a víz marad: Műegyetemi tanulmány mutat rá, hogy a belvíz eltűnése 80 %-ban természetes okokkal magyarázható. Az emberi beavatkozás 20 %-ban „segít”.

 

 

 

Forrás:Kozma Zsolt /BME

 

Tehát nem csak a táj és a művelt geográfus, hanem már vízmérnökök is mondják. Másik példa, rövid hír. Igen, 2011-es az írás, ahogy én 2001 óta mondom. Annyit elértem, hogy a tavalyi vízgazdálkodási fórumokon már megkaptam, hogy „nyitott kapukat döngetek”.

 

Nem döngetném, ha látnám, hogy legalább próbálnának átmenni a kapukon. De az látszik, hogy a „szakma” vezetői nem bírják átlépni határaikat.

 

A terület mellett nézzünk rá a mennyiségekre is.

 

Azt is írja a jelentés, hogy naponta 11,5 millió m³  vizet emelnek át. (Hangsúlyozzuk, hogy legnagyobb vízborítás töredéke van víz alatt, tehát ez a teljesítmény nem a teljes kapacitás.)

 

Ebben a helyzetben is, ez a mennyiség 2-3 napnyi teljes vízhozam kisvízkor Szolnoknál. Vagyis az egy napi mostani átemeléssel, hősies munkával és drágán megszabadítanak egy nyári hónap teljes vízhozamának egytizedétől. Legalábbis a tavalyi júliusban vagy augusztusban 3 nap alatt sem érkezett ennyi víz a Közép-Tiszára. Most naponta szivattyúznak ki ennyit a tájból, vagyis 10 nap alatt egy szokásosan vízhiányos nyári hónap teljes érkező vízkészletét.

 

E hibás vízkészlet-gazdálkodás folyománya, hogy nem marad víz a tájban: ez látszik a vegetációs időszakban és a szakmai helyzetjelentések is súlyos vízkészlethiányokról számolnak be; a tájban nem maradó víz nem tudja mérsékelni a hőmérsékleti szélsőségeket. Pedig ahogy az óceán víztömege mérsékli, úgy az édesvíz is mérsékelné. A vízzel feltöltött táj lenne az ellenszere a globális szárazodási hatásoknak, míg a víztelenítés „klímaváltozást” okoz (ha ezzel a közismertté vált fogalommal tompítjuk a környezeti összeomlás éghajlati tartalmait).

 

Érdekes. Álljunk meg ennél az utóbbi félmondatnál: a víztelenítés klímaváltozást okoz. Ezt a mondatot a jelenlegi „szakmai” közgondolkodás megmosolyogja. Méghogy az Alföld 170 éve folyó koncepcionális víztelenítése okozná a terület klímájának a megváltozását?!

 

Valószínűleg nem azt az összefüggést nem ismerik (f)el, hogy a víztelenítés szárazodást okoz, hanem, hogy egy terület kiszárítása szárazabbá teszi a területet. A klímáját is. És hogy a víz kivonása növeli a szélsőségeket. A vizes táj mérsékelt, a száraz táj szélsőséges. Az általános iskolában megvan ez az összefüggés, a szakmai egyetemeken, az igazgatásban, a víz- és tájhasználati gyakorlatban nincs. És a média nem kiállt fel, hogy a király meztelen.